Weboldal címe
Weboldal alcíme
Példa cím
Lorem ipsum

A betegség kialakulása 


​​Az ember szellemi lény és pont. Ez a tény kissé kategorikusnak tűnhet a materializmus oltárán áldozók tekintetében, így a tovább haladás érdekében szükséges lesz némi teret adni az elméjükben a további, befogadandó gondolatok számára. Tekintve, hogy az ember szellemi lény, így a betegség kialakulása is tisztán szellemi tevékenységekhez köthető. Ennek okán a betegség megszüntetésének is szellemi tevékenységnek kell lennie. E megközelítés alapját a buddhista terminológia öt halmaz (páli: khandha) és az éntelenség (páli: anattá) tanítása adja. A Buddha kifejtette, hogy az emberi „lény” nem más, mint öt halmaz, úgymint anyag, érzés, észlelés, késztetés és tudatosság. Továbbá kijelenti, hogy nincs olyan állandó, változatlan szellem, amelyet „én”-nek, „lélek”-nek vagy „egó”-nak nevezhetnénk. Ezt különösen hangsúlyozni kell, mert a legkorábbi időktől kezdve egészen a mai napig tartja magát az a téves elképzelés, miszerint a tudatosság nem más, mint az én vagy a lélek, amely az életek során folytonos, állandó szubsztanciaként van jelen. A „lény”, az „egyén” az „én” vagy akár az „ego” is csupán alkalmas nevek, amelyekkel az öt halmaz kombinációját jelöljük. A létezés folyamán az egyik dolog eltűnik, s ezzel meghatározza a következő megjelenését az okok és okozatok sorozatában. Nincs bennük változatlan lényegiség. Semmi sincs bennük, amit állandó énnek (páli: átman), személyiségnek mondhatnánk, vagy bármi olyasminek tekinthetnénk, amit valóban nevezhetünk „én”-nek. De amikor az öt, egymástól kölcsönösen függő halmaz egymással összefüggésben, pszicho-fiziológiai gépezetként működik együtt, akkor az a benyomásunk, hogy létezik „én”, amivel rendszerint egyet is értünk megteremtve ezzel minden emberi szenvedés alapját a hamis én-képzetet. Gyenge fogódzónak a Buddha kifejti azt is, hogy jobb, ha az ember inkább a testével azonosítja magát, mint a gondolatiságával vagy szellemiségével, mert a test az kevésbé változik olyan gyorsan, mint a folytonosan változó, egymásba fonódó gondolatok.

Mi a betegség?

Egy állapot, egy kibillent egyensúlyi állapot, egy következmény, egy jel. Egy korábban általunk elkövetett szándékos, tudati késztetésből létrejött cselekedet eredménye, amelynek nem feltétlenül kell fizika megnyilvánulásnak lennie (tett, beszéd) hanem lehet az elme tudatosság által létrehozott gondolati forma is, ami a formák világában teljesen azonos a tettel. Ez azt is jelenti, hogy a betegségünkről kizárólag mi tehetünk, mivel azt a tudatos-szándékos cselekedetet mi követtük el, aminek a következménye a betegségünk vagy bármilyen betegségre utaló tünet. És ez még akkor is igaz, ha éppenséggel Csernobilban dolgoztunk 1986-ban az atomkatasztrófa idején, látszólag vétlenül. Ezzel a ténnyel nem könnyű szembenéznünk aktuálisan regnáló, ego-centralizált világunkban, ahol legutolsóként – ha egyáltalán eljutunk ehhez a felismeréshez - tekintünk magunkra, mint a szenvedésünk egyedüli okára. Viszont a tények makacs dolgok.

Tehát, akkor beszélünk betegségről, ha valamilyen krónikusan fennálló tüneteket (fájdalmakat) észlelünk a testünkben, amelyek nem kellemesek és zavarodottá tesznek bennünket. Amíg ezek nem mutatkoznak, addig nem foglalkozunk a testtel. Miért is tennénk bármit is, hiszen ami nincs, azzal felesleges törődni. Tudatosan-szándékos gondolatok, szavak, tettek jönnek, mennek mi pedig élünk úgy, ahogy. De mindezek előtt fel kell ismernünk azt a vitathatatlan tényt, hogy egy teremtett világban létezünk. Ennek okán minden, ami körülöttünk van – beleértve magunkat is – múlandó, mert időtartama van. Ez alól nem kivétel a tünet sem. Az is múlandó, mivel ami a teremtett világban keletkezik az feltételekhez kötött és múlandó. Ami keletkezett annak vége is van. Ameddig a keletkezés feltételei fennállnak, addig a tünet is megvan. A tünet akkor fog megszűnni, ha a keletkezés feltételei megszűnnek vagy a tünetet létrehozó ok vagy okok eltűnnek. Oka fogyottá válva a tünet megszűnik és soha többé nem tér vissza, amennyiben a kiváltó oka nem generálódik újra egy vagy több hasonló gondolat által. Következésképpen a betegségünktől való megszabadulásunk egyetlen lehetősége az, hogy felismerjük és megértjük a betegségünket kiváltó okot, okokat és a gyógyulási folyamat során azon munkálkodunk, hogy ezeket az okokat és az okok létezésének feltételeit felszámoljuk végérvényesen. A tünetek megszüntetésére számos, hatékony módszer ismert és elérhető, amelyek képesek eltüntetni azokat. Azonban a gyógyulási folyamat során nem a tünetektől való megszabadulás jelenti az igazi kihívást, hanem azok megszűnése után egy olyan minőségben élni tovább, ahol a tudatosan-szándékos cselekedeteinket már nem azok az elménkben rögzült korábbi gondolataink irányítják, mint amelyek a betegségünkhöz vezettek. Tudatosítanunk kell magunkban a változásunk szükségességét. Ki kell tudnunk mondani és egyet kell tudnunk érteni az: „Ez így már nem mehet tovább!” mondattal, és következetesen ki kell tartanunk a döntésünk mellett, miszerint változnunk kell. Nehéz menetelés ez, ahol hozzáértő terapeuta segítségére lesz szükségünk, aki egyengeti az utunkat, ellát minket támogató tanácsaival és végig kísér minket a folyamaton, hiszen a gyógyulásunk útja egyben szellemi fejlődésünk útja is ahol a terapeuta lesz a vezetőnk és a tanítónk is egy személyben.

Hogyan jön létre az ok?

Ehhez ismerni kell az emberi lény működésének a feltételeit. Az ember a teremtett világ része, ezért a létezése szintén feltételekhez kötött, így múlandó. Hibásan azonosítja magát egy nem létező „Én”-el, ami a gyökerét jelenti a betegségek okainak. Az Én jogokat követel magának, elvárásai és előítéletei vannak. Önmaga tükrében akkor működik jól, akkor érzi jól magát, ha a saját maga által felállított és elvárt feltételei megvalósulnak azaz, ha teljesülnek azok a feltételek, amelyek megfelelnek a jövőbe kivetített illuzórikus képzeteinek, amelyeknek semmiféle valóság alapja nincsen tekintve, hogy a jövő is egy illúzió. Ezek a feltételek nem mások, mint gondolatok és ezek mögött nincs senki, aki ezeket gondolja. Nincsen egy fix lény vagy lélek, vagy bármiféle állandósult transzcendentális entitás, ami ezeket kigondolja. Kizárólag csak gondolatok vannak és a gondolat az, ami tovább gondol. Ezek a gondolatok szintén feltételekhez vannak kötve és akkor jönnek létre, ha bizonyos feltételek teljesülnek, vagy ha nem teljesülnek. Jól nyomon követhetőek és könnyedén visszafejthetőek egészen a gyökeréig, ami alapvetően az a hibás gondolat, hogy „én vagyok”. Minden kibillent állapot középpontjában ez a hatalmas tévedés áll nevezetesen annak a nem tudása, hogy „én” nem létezem és csak a pillanatról pillanatra változó gondolatok vannak, amelyek az érzékszervi érzékelés majd észlelést követően szándékos cselekvésre késztetnek a kondicionált elme befolyásolta tudat jóváhagyásával. Az ezekből a gondolatokból összerakott gondolatiság vagy szellemiség illúziója generálja azt a téveszmét, hogy „én vagyok”. De ez is csak egy gondolat, így ez egy hatalmas tévedés, én nem vagyok. Hiába gondolkodom, nem vagyok, azaz gondolkodom, de nem vagyok. Gondolatok vannak, amelyekkel azonosítom magamat, hibásan.

 Hogyan jön létre az ok? (2)

Ahhoz, hogy létezni tudjunk a fizikai formák világában, bizonyos feltételeknek teljesülniük kell. Először is kell, hogy legyen fizikai testünk, amin működőképes érzékszervekkel (szem, orr, nyelv, bőr, fül, elme) kell rendelkeznünk, mert azokon keresztül tapasztaljuk meg a körülöttünk lévő világot. Ezek hiányában az életünk nem élet. Ha nem is mindegyik működőképes, de néhányra szükség van. Továbbá a testet táplálni kell, mert mire megszokná az éhezést, addigra elpusztul, azaz enni, inni, aludni és ürítkezni kell. Tudatában kell lennünk az érzékleléseinknek, hiszen ha nem vagyunk tudatában annak, hogy gondolataink vannak, látunk, hallunk, ízlelünk, tapintunk vagy szagolunk, akkor újra nem élünk, mivel nem vagyunk képesek kommunikációban lenni a minket körülvevő világgal. A létezésünkhöz elengedhetetlenül szükségünk van tudati késztetésre. A túlélésért tenni kell valamit. Mindegy mit. Bármi olyat, ami biztosítja számunkra a túlélést. A mozdulatlanság halál. Tegyük fel, hogy a négy szükséges feltételünk adott, azaz tudjuk táplálni a testünket, érzékeljük a külvilágot, tudatában vagyunk az érzékelésünknek és vannak tudatos késztetéseink a túlélésre. Tehát élünk.

Hogyan jön létre az ok? (3)

Az életünk úgy zajlik, hogy a tudatos késztetéseink során a működőképes testünkön keresztül érzékeljük a külvilágot, aminek a tudatában vagyunk. Van látás-tudatosságunk, hallás-tudatosságunk, elme-tudatosságunk és így tovább. Folyamatosan érnek bennünket az ingerek, gyártjuk a gondolatokat, és több csatornán keresztül kommunikációban vagyunk a környezetünkkel. Mérlegelünk, ítélünk, döntünk, folyamatosan reagálunk. A tudatnak az a dolga, hogy ezeket a reakciókat véghezvigye. Ez úgy történik, hogy meglátok valamit, azaz a szem érzékel, az elme észleli, felismeri és a befolyásoltságának megfelelően ítélkezik. Szép, nem szép, tetszik, nem tetszik, kell, nem kell, akarom, nem akarom. Vagyis mérlegeli a látványt és a berögzült gondolati formákon átfuttatva a folyamat végén születik egy ítélet, ami megindít egy szándékos késztetést. Ez lehet szóbeli, vagy tettleges, vagy akár gondolati, jó, rossz vagy semleges késztetés. (megjegyzendő, hogy itt keletkezik a karma, azaz a szándékos szó, tett vagy gondolat). Végül a berögzült gondolati formákkal csordulásig telt elme által beszennyezett Tudat elfogadja ezt az ítéletet és dönt. Tudatossá teszi a szándékos késztetést. És a reakció megtörténik. Ennyi az élet. Érzékelés, észlelés, késztetés, végrehajtás. Mindig és mindig. Ennyi és nem több. A legszebb vers és a leggyalázatosabb tett is csak ennyi. A művész lát, hall, ízlel, tapint, szagol, gondol valamit, ami keresztülvágtat az elméjén, ami aztán szándékos késztetést indít meg benne majd tudatosan tesz, mond, gondol valamit. A bűnöző lát, hall, ízlel, tapint, szagol, gondol valamit, ami keresztülvágtat az elméjén, ami aztán szándékos késztetést indít meg benne majd tudatosan tesz, mond, gondol valamit. És nincsen a művész csak egy szép gondolat, ami aztán további gondolatokat vagy szavakat, vagy tetteket szül és nincsen bűnöző sem csak egy bűnös gondolat, ami aztán további gondolatokat vagy szavakat, vagy tetteket szül. Vegyük észre, hogy ezek a születő gondolatok feltételekhez kötöttek és így múlandóságra vannak ítélve, ahogy a testünk. Itt, ha megállunk egy pillanatra és elidőzünk egy kicsit a ragaszkodás fogalmánál, akkor talán még azt is megérthetjük, hogy valójában nincsen semmi fix és állandó, amihez ragaszkodhatnánk, amihez ragaszkodnunk kellene, mert a minket körülvevő fizikai univerzum minden pillanatban más és más, így amihez esetleg ragaszkodnánk az már valójában nem is létezik, vagy bármelyik pillanatban megszűnhet létezni. Ez van, ezt kell(ene) szeretni.

Hogyan jön létre az ok? (4)

Tegyük fel, hogy a túléléshez szükséges tudatos késztetéseink során az elménkben rögzült gondolati szűrőinknek köszönhetően, tudatosított, szándékos cselekedetek által kialakítottunk magunk körül egy életteret. Vagyis vagyunk egy helyzetben, amit mi teremtettünk magunk köré a magunk örömére a lehetőségeinkhez mérten. Röviden, élünk úgy, ahogy. Tegyük fel a példa kedvéért, hogy ezt nem egyedül tesszük. Van mellettünk valaki, akit megláttunk, hallottunk, ízleltünk, szagoltunk, tapintottunk vagy gondoltunk és az elme ítéletei által létrejött tudatos és szándékos késztetéseink hosszú sora által olyan helyzetet teremtettünk, ami megfelelt annak a valakinek, azaz volt egy pillanat, amikor az ő kondicionált elméjében tárolt gondolatok alapján hozott ítéletének eredménye egy olyan tudatos és szándékos késztetés, aminek az eredménye az, hogy a két élet párhuzamosan halad tovább egymás mellett. Szóval, Jakab meglátta a könyvtárban Jolánt és az elméje ítélete által Jolán szép és kell, ezért Jakab megtett minden tudatos késztetést annak érdekében, hogy Jolánt maga mellett tudhassa. Jakab tettei, gondolatai és szavai átmentek Jolán elméjének szűrőjén és a „Megfelelt” ítélet alapján Jolánt a tudatos és szándékos tettei Jakab karjaiba vezették. Önként és dalolva. Jakab és Jolán élete immáron közös mederben halad tovább. A Jakab elméjében rögzült gondolatok elvárásainak megfelel Jolán és a Jolán elméjében rögzült gondolatok elvárásainak is megfelel Jakab. A fennálló helyzet teljesen megfelel a két elme feltételeinek, így szép az élet, mindenki boldog. Tekintve, hogy minden feltételhez kötött dolog múlandó - és a gondolatok egyik pillanatról a másikra, folyamatosan változnak a fizikai testtel egyetemben -, így az idilli állapotnak is egyszer lejár az ideje. Eljön az a pillanat, amikor az egyik oldal kínálta lehetőségek már nem felelnek meg a másik elme elvárásainak. Az állapot, ami a kettejük között létrejött folyamatot elindította örökre megváltozott. Valójában eltűnt, nem létezik, emlék. Igen ám, de Jakab elméje ragaszkodik az eredeti felálláshoz, viszont Jolán már nem az a szemrevaló kis fruska, akit Jakab meglátott a könyvtárban annak idején. Mindenben megváltozott. A régi gondolatok már eltűntek, felülíródtak. Az elme tudatot irányító gondolatai mások lettek, ahogy a fizikai test is visszavonhatatlanul másként mutatkozik. Jolán már nem úgy néz, nem úgy hallgat, nem úgy jár, nem úgy beszél, és nem úgy gondolkodik, mint annak idején. Jolán már nem az, aki volt. Igazából Jolán soha nem is volt. Volt egy Jolán névvel felcímkézett test egy bizonyos tudatállapottal, ami beleillett Jakab elméjének feltételrendszerébe. De Jakab sem az már, aki anno volt, hiszen Jakab is csak egy állapot, ami folyamatosan változik. Akkor most mi a helyzet? A helyzet az, hogy Jakab keresi azt a Jolánt, aki már csak az emlékeiben található meg. Jakab, a jelenlegi Jolán nevű halmazállapottal nem tud mit kezdeni és a tudata által jóváhagyott szándékos cselekedeteiben ez meg is mutatkozik, azaz már nem úgy beszél, nem úgy néz, nem úgy viselkedik, és nem úgy közeledik Jolánhoz, mint korábban. Ez – természetesen - feltűnik Jolánnak, aki a kialakult helyzettől zavarodottá válik. Nem érti, hogy miért viselkedik Jakab úgy, ahogy. Jolán nem érti, hiszen az ő számára Jakab még mindig „a Jakab, az én Jakabom” még így is. Kicsit kopaszon, foghíjasan, dupla térfogattal, de ő az enyém. Az idő viszont halad és a helyzet nem változik. Zavarodottságában Jolán elméje működésbe lép és gondolatok egész sorát gyártja le vélhetően e képpen: Jakab már nem szeret; nem kellek Jakabnak; biztos azért, mert csúnya vagyok; már nem felelek meg Jakabnak; Jakab biztos mást szeret; utálom Jakabot; magamat is utálom; az egész világot utálom; én sem felelek meg saját magamnak; nem is vagyok már nő; soha nem is leszek már nő; stb. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok százait, ezreit generálja az elme, amit aztán felkínál a tudatnak elfogadásra. A kellőképpen szennyezett tudat nem vizsgálja meg az esetet. Beteszi az elfogadandó igazságok közé és tudatosan-szándékos cselekedetek által a megvalósításukra törekszik. Jolán ellenséges attitűddel viseltetik Jakab irányába az új gondolatai által, ami tudati kettősséghez vezet nála. A bajok itt kezdődnek el. Tény, hogy amit a tudat igaznak fogad el az megvalósulásra törekszik. Jolán első igazsága nevezetesen, hogy szereti Jakabot, még stabilan tartja a helyét. Az ezzel ellentétes, új, megvalósulásra törekvő igazság szembe megy a régivel és óriási feszültséget hoz létre. A tudatban két egymásnak ellentmondó igazság egyszerre nem lehet jelen büntetlenül. A büntetést a fizikai test kapja. A szerethetőségét, nőiességét, nőként való létezésének lehetőségét megkérdőjelező és az önvalóját leértékelő gondolatok által sújtva Jolán egészsége megromlik. Betegség tünetei mutatkoznak nála, elsősorban a női nemi jelleget mutató szerveken. Ezt megelőzően is voltak már más, enyhébb tünetei is, de azokat figyelmen kívül hagyta egy: „Nem számít, kibírom” legyintéssel. De Jolán beteg. Most már ő is úgy érzi, hogy igazán beteg. Jolán belebetegedett azokba a gondolatokba, amelyek a tudati kettősségét generálták.

Nézzük át még egyszer, hogy mi történt. Jakab és Jolán egymásba szerettek és összekötötték az életüket. Eljárt felettük az idő, mindketten megváltoztak az ismert okok alapján. Jakab ragaszkodása erős a fiatalkori önmagához és erősen kötődik a fiatalkori Jolán megnyilvánulásához. Ez a ragaszkodás megakadályozza őt abban, hogy teret adjon magában a változásnak és elengedje azokat a vágyakat, amelyek ezt táplálják. Jakab, Jolánhoz való viszonyának minősége megváltozik, amit Jolán is érzékel. Jakab is küzd a saját tudati kettősségével, hiszen szereti Jolánt, de mégsem. Nem akarja bántani, de mégis. Jakab sem fogja megúszni a betegséget, ha nem változtat és Jolánnak is tennie kell valamit a korábban ismertetett helyzete ellen. Az eset tipikus is meg nem is. Helyzetek ezrei vannak, amelyek párhuzamot mutatnak a fent taglalt történettel. Persze nem minden eset egyforma mivel ugyan azt a nadrágot nem lehet ráadni mindenkire, de a példa alkalmas arra, hogy modellezze a gondolatok erejét a tudati feszültség kialakulásának módját és annak egészséget romboló hatását. Szerencsére van kiút és van lehetőség arra, hogy sikerrel kilábaljunk a szenvedésinkből és tünetmentesen, derűs nyugalommal, egészségben éljen tovább szimbiózisban egymással az öt halmaz. Jelen pillanatban a megoldások feltárása nem célja ennek a tanulmánynak. Az egy következő esszében kerül kifejtésre....hamarosan. 

​SzM - 2016