Weboldal címe
Weboldal alcíme
Példa cím
Lorem ipsum

Az Idő magyarázata

Az Időre keresendő magyarázat, időről-időre rabul ejti a gondolkodókat vagy az arra ráérőket, hogy megpróbáljanak választ adni arra, vajon mi lehet az szavakkal leírva, ami két lélegzetvétel, két lépés vagy egy csillag születése és kihunyása között van.

Mert valami van. Mi Idő-nek hívjuk. Angolul Time, németül Zeit, latinul Tempus, chichewa nyelven Nthawi. Mindenki elnevezte valahogy, mert úgy gondolták, hogy van ez a valami és nevet kell neki adni, mert van. Egyetértünk vele, elfogadjuk, számolunk vele és mérjük. De mi ez? Mit mérek? Elindulok A-ból B-be és ennek az Időnek elnevezett valaminek a mérőeszközén is elmozdul valami. Mutat valamit. De mit? A barátom is elindult velem együtt A-ból B-be és neki nem azt mutatta, mint nekem. Neki kevesebbet mutatott a mérőeszköz. Nekem 50-et, neki meg 30-at. De itt van ő is és én is B-ben. Akkor mire volt ez jó? Elindultam A-ból B-be egy nekem kellemes mozgásformában és odaértem. Ő is elindult egy neki kellemes formában és ő is oda ért. Mind a ketten jól érezzük magunkat és itt vagyunk B-ben. Ez a lényeg, vagy nem? Van valami különbség kettőnk között? Barátok voltunk A-ban és barátok vagyunk B-ben is. Annyi a különbség, hogy neki kevesebb kellett abból a valamiből, hogy A-ból B-be érjen, mint nekem. Viszont ő látott valamit, amit én már nem láthattam, mert még nem voltam ott, amikor az történt. Az akkor történt, amikor az a mérő 30-at mutatott és én az 50-nél értem oda, de az a valami már nem volt ott. Ha 30-ra érek oda, akkor én is látom azt a valamit. Úgy kellett volna tennem, hogy ott legyek 30-ra. De az nekem kellemetlen, mert nem a sajátom az a mozdulatsor. Nem jó nekem, de ha látni akartam volna azt a valamit, akkor így kellett volna tennem. Olyanra kényszerít engem ez az „Idő”, ami nekem nem kellemes (nekem ?...mert én ki vagyok, hogy ítélkezem, mellesleg?). Az Idő kényszer és korlát is egyben. Kényszerít és korlátoz. Viszont, ha ilyeneket csinál, akkor ez nem jó. De akkor miért van és mi ez?

A jövő az elkövetkező jelen. De mi az, hogy jövő? Jön felém, de még nincs itt azaz jövésben van, jövő. De nem látom, nem hallom, nem érzem. Az érzékszerveimmel még nem tapasztalom. Honnan tudom, hogy jön? Egy az elme által legyártott képzet valamiről, ami lehet, hogy be- vagy be sem következik. Ráadásul e mellé a képzet mellé fűzhetek még elvárást, vágyat vagy félelmet is, ami befolyásolja az állapotomat. Várok valamire, ami vagy jó vagy rossz lesz nekem. Várok a jóra és ha nem jön, akkor rossz nekem. Ha itt van, akkor jó nekem addig, amíg itt van. Ha nincs, akkor újra rossz nekem. Félek a rossztól és ha ide ér, akkor rossz nekem, de semmi garancia arra, hogy ezek közül bármelyik is megvalósul. Mi lenne velem a jövő nélkül? Pontosabban, mi lenne velem az elképzelt jövő nélkül? Mi lenne, ha nem generálnék magamnak vágyat és félelmet? Bizonyára sokkal jobban érezném magam ezek nélkül ergo köszönöm, a jövőt nem kérem.

A jelen, a már nem létező jövő, azaz a vágyott, remélt vagy rettegett dolog, tárgy, érzés itt van, megvalósult. Benne vagyok az eseményben, az érzésben, a dologban. Ez VAN. Látom, hallom, érzékelem. Nem képzelem, nem vágyom, nem félem, van. A jövőről nem mondhatom el ugyanezt, mert a jövőnek nem volt valóságtartalma így bátran kijelenthetjük, hogy a jövő nem valóságos, azaz nincs. A jelen az, ami körülvesz, ahol képes vagyok működni, cselekedni, építeni és rombolni, alkotni és teremteni, fejlődni és pusztulni. Ugyanakkor a jelenben hozom létre a jövővel kapcsolatos reményeimet, vágyaimat és félelmeimet is, amelyekre a korábban felsorolt okok miatt nem volna igazán szükség. Ennek okán a jelen-lét tűnik annak az állapotnak, ahol igazából történik valami.

 A múlt a már nem létező jelen, viszont a jövő a jelenben válik semmivé azaz ott mutatja meg az igazi arcát. Konkrétan azt, hogy nincs, mert ami van az csak a jelenben létezik. A múlt a megtörtént jelenek láncolata, emlékek, emlék-képek. A múlt azonos a jövővel abban a tekintetben, hogy a valóság tartalma pontosan ugyan annyi. Abban viszont különbözik tőle, hogy a múltban nincsenek remények, vágyak és félelmek. Ugyanakkor az emlékekhez tapadhat düh, harag, lehetnek rendezetlen és lezáratlan érzelmek. Viszont egy hajszállal hasznosabb tud lenni a jövőnél abban az esetben, ha a jelenben átélt és a múltba távozott eseményekhez, mint tapasztalásokhoz nyúlunk vissza, amelyek segítik a könnyebb boldogulást a jelenben. Ebből a nézőpontból az emlék-képek képesek támogatni minket. Ezt nevezzük tanulásnak.

De hogyan múlik el a jövő, ha nem létezik. Mivé válik a jelen, ha nincs múlt? Ebből a nézőpontból csak a jelen létezik. Nincs múlt, nincs jövő. Ez már nem újdonság hiszen rengeteg elmélkedés történt az Idővel kapcsolatban és ugyan ide jutott mindenki. Nem mellesleg mindenkinek, aki eljut idáig igaza van. Tényleg csak a jelen pillanata létezik. De akkor mi a múlt és mi a jövő? Nem beszélve arról, hogy miért is van rá szükség?

Vegyük észre, hogy az Idő csak a formák világában, csak a teremtett világban létezik. Ott, ahol jelen van az öt őselem. Ott, ahol van anyag ott, ahol van változás, csak ott létezik. Viszont léteznie kell, hiszen ahol definiálunk Teret ott lennie kell Időnek is. Nem tudjuk értelmezni az Időt tér nélkül és nem lehet a Teret leírni Idő nélkül. Hova menjek 10-re és mikor menjek a Plázába? Az Idő akkor szűnik meg, amikor a Tér is eltűnik. Továbbá, arra is érdemes odafigyelni, hogy az Időnek az elme ad jelentőséget akkor, amikor elfogadja az Idő kényszerét és korlátait. Egyetért a múltal és a jövővel, az emlék és a lesz fogalmával. A teremtett világban mindennek van egy Időbeli kiterjedése. Van egy olyan adata a hosszúság, szélesség, magasság, tömeg, halmazállapot, szín mellet, hogy Idő-tartam. Minden teremtett bármi tartalmaz valamennyi Idő-tartamot. Eljön az a pillanat, amikor ez az Idő elfogy azaz lejár az ideje. A teremtett világban egyszer mindennek lejár az ideje. Kész, vége, eltört, elporladt, elfogyott, megsemmisült, nincs tovább. A teremtett formák egyszer elenyésznek. A teremtésben a Terv, a Lesz a jövő és az Alkotás, a Teremtés a jelen és jó esetben a Tapasztalat a múlt. Terv, Teremtés, Tapasztalat. Az alkotásban és teremtésben a Terv az elmúlt jövő azaz a jelen, a Tapasztalás. Az elmúlt jelen a Tapasztalat azaz a múlt. A teremtett formának az alkotás pillanatától kezdve ketyeg az ideje, ami egyszer lejár. Ennek lejárta után már csak egy emlék. Ilyen, olyan, amolyan, de már csak emlék. Soha többé nem tér vissza és megváltoztathatatlan. Ennek okán felesleges rágódni rajta és a legjobb, amit tehetünk vele, hogy felhasználjuk egy következő jelenben, mint Tapasztalat.

De mi az emlék? Egy kép. Mi a terv? Az is egy kép. A tudatban képek vannak. Az elme képekkel dolgozik és az ezekhez a képekhez csatolt minden információval úgy, mint hangok, illatok, ízek, érzések, érzetek stb. De csak olyanok lehetnek, amiket már láttam valahol, valamikor tekintve, hogy képek nélkül nem tudok emlékezni, mivel akkor nincs mire és képek nélkül nem tudok tervezni sem, hiszen nincs miből építkezni. Amiről nincs kép a tudatomban azt KÉP-TELEN vagyok látni. Sem az emlékben sem a tervben. Ebből az következik, hogy a fantázia csak egy hiú ábránd mivel, ha fantáziálok sem csinálok semmi mást, mint a tudatomban lévő képeket pakolászom eddig még ismeretlen, új formákba össze. Ez új aspektusba helyezi a sci-fi világát és minden egyéb alkotó művészetet, de ez legyen egy másik értekezés témája.

Szóval, mi a múlt és mi a jövő? A válasz egyszerű: A Szamszarára mért két legnagyobb csapás. Az emlékek a múltban tartják a tudatot a lesz-ek pedig a jövőben. Két olyan helyen, amelyek valójában nem is léteznek. A múltban kódorgó tudat az emlékek között bolyongva hagyja el az alkotás jelenét míg a jövőben cikázó tudat a lehetőségek ábrándjaiba gabalyodik bele és tartja távol magát a jelenben való létezéstől. Amíg a jelenben vagyok addig élek, hiszen a múlt és a jövő nem létező világában én sem létezem. Nem létező helyeken én sem vagyok. Ha élni akarok, akkor a jelenben kell lennem. Kínoz a múlt, mert ott újra élem a jó és rossz emlékeimet. Valósnak hiszem a valótlant és újra generálom a mindenféle érzéseimet, amiknek lassan a betegje leszek. Kínoz a jövő is, mert az elérhetetlen vágyaim és az alaptalan félelmeim várnak rám ott. Tönkre tesz a két nem létező ellenség.

Rafinált játékot eszelt ki a Teremtő, amikor ránk testálta az Időt. Bizonyára remekül szórakozik a hiper-multi-intergalaktikus társasjátékát figyelve és nem mellesleg tanul is a mérhetetlen mennyiségű variációt elemezve. Elhiteti velünk, hogy fontos az Idő, mert az öt őselem világaiban valóban nélkülözhetetlennek tűnik. A folyamatosan változó világokban valahogy mérni kell a változást és erre a legalkalmasabb és legérthetőbb az Idő, hiszen minden változik az elrendelt Idő-tartama alatt. Komoly tudósok foglalkoztak már az Idő magyarázatával, számomra hasztalan. Arisztotelész az Időről mint „a mozgás egyfajta tulajdonságáról” beszél, és azt mondja, hogy bár az Időt nem lehet egyszerűen azonosítani a mozgással vagy a változással, „másfelől viszont változás nélkül sincsen Idő”. Igaz. Hume azt állítot­ta, hogy „az Idő is elképzelhetetlen, ha nincs változás vagy egymásutániság a va­lóságos létezőkben”. Ez is igaz. McTaggart szerint pedig „a legtöbben egyetértenek azzal, hogy nincs Idő változás nélkül” (amiből állítása szerint az következik, hogy min­den állandóan változik, legalább relációs tulajdonságai tekintetében). Neki is igaza van, minden változik. Hasonló megfogalmazások találhatók kortárs filozófusok munkáiban is és mindegyiknek igaza van viszont egyikőjük sem ad pontos meghatározást arról, hogy valójában mi is az Idő. Megfeledkeznek arról, hogy az Időnek – továbbra is - csak a teremtett világokban van jelentősége és azokon belül is csak az olyan entitások számára, amelyek beleesnek abba a csapdába, ahol egyetértenek, elfogadják és jelentőséget tulajdonítanak a múlt és a jövő illúziójának. A tárgyak, a növények és az állatok kivételek ez alól, hiszen ritkán találkozni olyan pohárral, ami siratná a belőle kiöntött folyadékot vagy rettegne a holnapi teával való érintkezéstől, illetve elvétve látni zokogó vaddisznót, aki a tavalyi dagonyáját siratja majd halálra váltan rohangál az erdőben attól való félelmében, hogy vajon lesz-e az idén nyalósó az etetőnél. Nem különben a téltől rettegő pipacs sem gyakori látvány nyáridőben.

Én megmondom, hogy mi az Idő. A Tudat aspektusából vizsgálva az Idő a tudatot szennyező entitások egyike, egy mentális teher, egy olyan béklyó, amitől szabadulni kellene. Ez két módon lehetséges. 1. Elfogadom a feltételeit, a kényszereit és a korlátait. Alávetem magam és egyetértésben létezem vele ellenállás nélkül. 2.  Figyelmen kívül helyezem és a spontaneitást választom. Megszerzem az intergalaktikus társasjáték eszköztárából az Éber Jelenlét jelű kulcsot és leveszem a lakatot a tudatom cellaajtajáról. Természetesen ez a két aspektus nem ad védelmet a tudat veszélyes (a nem létező múlt és jövő) területeken való vándorlásai ellen és ha képesek lennénk felismerni azt az el nem vitatható tényt, hogy a három idősík azaz a múlt, a jelen és a jövő folyamatosan, egyszerre van jelen egyetlen pillanatban, akkor sok szenvedéstől megkímélnénk magunkat.

Másrészről az Idő maga a Tér azaz a Tér az, ami az Idő is. Minden, az Idővel leírt változás során a Tér az, ami változik. Minden mozgásnál a Tér változik a mozgó pont körül és ehhez igazítjuk az Időt. Amikor elindultam A-ból B-be a mozgásom során a Tér változott köztem és a pontok között. Az életem során a Tér-fogatom változik, amit az Idővel öregedésnek nevezek. Ha valamire rászánom az Időt, ahhoz először a tudatomban adok Teret a Tervnek majd a Teremtésben a fizikai valóságom körül adok neki Teret. Ezt követően Teret adok a Tapasztalatnak az emlékeimben. Az Idő a Térrel együtt jelent meg.

Tudom, felfogom, megértem, hogy peregnek a percek, haladnak a napok és röpülnek az évek. Tudom, hogy a jelenlegi formámhoz rendelt Időm is fogy, mint ahogy a kávémnak is itt mellettem, mert megiszom és volt nincs, lejárt az ideje. De nem értek egyet a szorításával és nem értek egyet a korlátaival. Nem tagadom meg az Időt, elfogadom a létezését, de nem betegszem bele. Együtt élek vele, de nem uralkodik felettem. Tudom, hogy van, de békén hagyom. Nem foglalkozom vele és ő sem bánt engem. Használom, figyelek rá, megmérem vele, amit kell és élünk egymás mellet, amíg le nem járunk.

SJ - 2016